A novemberben bevezetett számlálási gyakorlat az erőfeszítéseink gyakoriságát mérte, az időtartamot figyelmen kívül hagyva. Minden alkalommal, amikor eszünkbe jutott a munkánk, „rákattintottunk” a számlálóra, függetlenül attól, hogy erőfeszítésünk rövid ideig tartott-e vagy sem. Ezt a megkülönböztetést decemberben fogjuk megvizsgálni, mert a különbség az alvás és az ébrenlét pillanatnyi felismerése között olyan, mint a különbség a szikra és a láng között. Az egyik csupán lehetőség, a másik megvalósulás. A belső gazdálkodást inspiráló, ambiciózus célokat nem lehet rövid életű szikrákkal elérni. Tartós erőfeszítést igényelnek, egyik pillanatról a másikra fenntartva​.

A hosszan tartó erőfeszítés fenntartásában a legnagyobb kihívást a funkcióink ellenőrizetlen jellege jelenti. Állandóan ellentétben állnak egymással – sőt, önmagukkal is ellentétben állnak -, és olyan zavaró impulzusokat hoznak létre, amelyek akadályozzák a következetességünket. Hogyan tudjuk fenntartani az erőfeszítés egyenletes vonalát, amikor mozdulataink nyugtalanok, gondolataink asszociatívan és kontrollálatlanul száguldoznak, és érzelmeink kiszámíthatatlanul ingadoznak, anélkül, hogy ennek nyilvánvaló oka vagy kapcsolata lenne a külső ingerekkel? Az év folyamán ezeket az impulzusokat termésként ábrázoltuk: a fizikai impulzusokat a széna, a gondolatokat a búza, az érzelmeket pedig a szőlő jelképezte. Párhuzamot vontunk e termések megművelése és a három funkciónk megfegyelmezése között. Most, a ciklusunk végén, az év termésének eredményei a gazda asztalán vannak kiterítve; ami azt jelenti, hogy funkcióink kiegyensúlyozottak és ellenőrzöttek. Mindegyik elfoglalta az őt megillető helyet anélkül, hogy átlépte volna a határait. Már nem harcolnak egymással, ahogyan azt természetüknél fogva teszik, hanem alávetik magukat a gazda akaratának.

Mennyire lennénk egységesek, ha le tudnánk győzni testünk kényelem utáni vágyát, meg tudnánk fékezni mozgásigényét és rá tudnánk hangolni a jelen igényeire? Mennyire lennénk koncentráltak, ha korlátozni tudnánk elménk vándorlását, és csak arra koncentrálnánk, amire gondolnunk kell? Mennyire lennénk erősek, ha ellen tudnánk állni az önsajnálatnak, az önmarcangolásnak, a frusztrációnak – minden negativitásnak -, érdeklődéssel és lelkesedéssel közelítenénk a feladatainkhoz? Funkcióink ilyen irányultsága valódi akaratot képviselne, amely eltérülés nélkül tartaná irányát, amíg el nem éri célját. Kevés dolog állhatna az útjába.

Az év során bemutatott minden módszer ennek az egységnek és koncentrációnak a fejlesztésére irányult. Ez egy olyan készség, amelyet csak lassú és türelmes munkával lehet fejleszteni. Tovább lehet fokozni, ha megpróbálunk tartósabb erőfeszítéseket tenni, akár rövid ideig is. Megpróbálhatom például egy percig fenntartani az „én vagyok” érzését, ami elkülönül a mozdulataimtól, gondolataimtól és érzéseimtől. Egy perc szerény erőfeszítésnek tűnik, de jelentős előrelépést jelent egy pillanatnyi szikrához képest, feltéve, hogy a gyakorló megfelelően próbálkozik. Gyakori tévhit, hogy le kell csendesítenünk a funkcióinkat – egy percig mozdulatlanul ülni, nem mozogni, nem gondolkodni és nem érezni -, de ez nem tanít meg minket arra, hogy irányítsuk magunkat. Meg kell tanulnunk megfigyelni a funkcióinkat, amint azok megnyilvánulnak, és olyan finom korrekciókat kell bevezetnünk, amelyek fenntartják az önmegfigyelésünket. Csak így tudjuk harmonizálni a funkcióinkat az akaratunkkal, hogy azok egy magasabb célt szolgálhassanak.

Idővel egy magasabb cél fog kibontakozni az Esszenciánkból. Minél inkább érlelődik a belső gazdálkodás révén, annál inkább felszínre kerülnek tehetségei, hajlamai, és velük együtt az egyéni céltudat. A Személyiség nyomása csökkeni fog, és megérezzük, mit tudunk a legjobban megvalósítani, megértjük, hogy tehetségünk a szolgálat eszköze. Az Esszencia végső győzelme a Személyiség felett összeköt minket sorsunkkal, és választ ad a „Miért vagyok itt?” kérdésre.

A lakoma közösségi. A gazda kiteríti munkája gyümölcsét az asztalra, hogy megossza azt másokkal. Ugyanez igaz a belső gazdálkodásra is: munkánk akkor a legegészségesebb, ha közösségben végezzük. Egy ilyen környezetben minden gyakorló elhozza a megfigyeléseit és kérdéseit az asztalra, gazdag és változatos lakomát teremtve. Olyan kérdéseket hallunk, amelyekre soha nem gondoltunk volna, vagy nem mertük volna feltenni. Mások olyan megfigyeléseket osztanak meg velünk, amelyekre mi soha nem gondoltunk volna, és amelyek tanulságosak a saját munkánk szempontjából. Olyan erőfeszítéseknek vagyunk tanúi, amelyeket mi soha nem mertünk volna vállalni, és olyan erőfeszítéseket teszünk másokért, amelyeket magunkért soha nem tennénk. A hasonlóan gondolkodó emberekkel való együttlét öröme adja meg nekünk azt az érzelmi töltést, amely oly fontos egy új ciklus kezdetén.