Hogyan lehet az, hogy az ennyire elkülönülő emberekben semmi más nem közös, mint az ellenállhatatlan késztetés arra, hogy maguk gazdálkodjanak? Ennek megválaszolásához meg kell határoznunk, hogyan épül fel pszichológiánk.

Az emberi lény három különálló részből áll, amelyek mindegyike külön testet alkot. Mindannyiunknak van egy fizikai teste, egy esszenciája, amely élteti ezt a testet, és egy személyisége. Amikor megszületünk, ez a három független test egyesül, és életünk végéig együtt marad; csak halálunk pillanatában válnak el egymástól. Még ha kénytelenek is együtt élni, mások maradnak, saját késztetéseikkel, szükségleteikkel és vágyaikkal. Mindegyikük különböző ingerekre érzékeny, és mások a korlátaik. Amíg úgy navigálunk az életben, hogy nem értjük, hogy az emberi pszichológia csoportpszichológia, mindig az egyik test szükségleteit elégítjük ki a másik kettő rovására. Ily módon olyan gazdák vagyunk, akinek finom szemű a gabonája, de száraz a talaja, aki nincs abban a helyzetben, hogy kenyeret tudjon sütni. Ahhoz, hogy megértsük, kik vagyunk, meg kell értenünk fizikai testünk, esszenciánk és személyiségünk jellemzőit.

Első pillantásra a fizikai test jellemzői nyilvánvalónak tűnnek: az egyik ember magas, a másik alacsony; az egyik gyors, a másik lassú; az egyiknek sötétebb a bőre, a másiknak világosabb. De ezeken a nyilvánvaló tulajdonságokon kívül még sok finomabb különbség is van, amely szintén a fizikai testben gyökerezik, és befolyásolja pszichológiánkat. Ezeket részletesen tanulmányoznunk kell.

Az esszencia az a létfontosságú erő, amely mozgatja fizikai testünket. E tanítás szerint ez az erő több, mint életenergia; magában foglalja azon hajlamok és tehetségek csíráit, amelyek egyedivé tesznek bennünket. Az egyik ember a természethez vonzódik, a másik a nyelvekben jeleskedik, a harmadik pedig különösen érzékeny az emberekre. Ezek és sok más hasonló veleszületett különbségek az esszencia jellemzői.

A személyiség formálódása röviddel a születés után kezdődik az élet követelményeire adott reakcióként. Az esszencia soha nem tud természetes módon megfelelni a körülöttünk élők elvárásainak, vagy annak a kultúrának és időnek, amelyben születtünk, így kénytelenek vagyunk alkalmazkodni, és az esszenciát a személyiséggel, mint védőréteggel bevonni. Ez a kabát elnehezül, ahogy az elvárásokhoz igazodunk és beilleszkedünk a társadalomba, elsősorban az utánzás és az oktatás révén. Ez az alkalmazkodás nélkülözhetetlen és előnyös a világban való megfelelő működésünkhöz, de csak addig, amíg egyensúlyban van a fizikai testtel és az esszenciával.

Ilyen egyensúly azonban soha nem jön létre természetes módon. A test, az esszencia és a személyiség soha nem fejlődik harmóniában. Az egyik mindig a másik kettő rovására növekszik. Leggyakrabban a személyiség túlnő eredeti védőköpenyként való használhatóságán, és önálló életet nyer, és olyan sűrűvé válik, hogy leállítja az esszencia fejlődését. Testünk tovább öregszik, személyiségünk továbbra is érettséget sugároz, de esszenciánk infantilis marad. Ettől felnőttnek tűnünk, miközben belsőleg félénkek és bizonytalanok maradunk. Sok esetben az esszenciát olyan sokáig elfojtják, hogy egyfajta kómába esik, és már nem játszik aktív szerepet az életünkben. Más esetekben, bár elfojtottan, szenvedése a személyiség vastag köpenyén keresztül a lelkiismeret halvány kiáltásaként szólal meg. Úgy érezzük, saját mesterségességünk börtönébe kerültünk. Múltunk a színlelés nyomvonala; úgy tűnik, a jövőnk nem vezet sehova. Erős késztetést érzünk, hogy most tegyünk valamit az állapotunk ellen, mielőtt túl késő lenne.

Ez a titokzatos impulzus bármely fajtájú, nemű vagy életkorú ember esszenciájából megnyilvánulhat. Érzelmi impulzus, késztetés, amely sokáig formátlan maradhat. Ahhoz, hogy cselekedhessünk, formát kell adnunk neki, és ezt úgy tesszük, hogy megválaszoljuk a kérdést: Mit akarok? Bár három különböző testünk van, és ezért három különböző akaratunk, megszoktuk, hogy ezt a kérdést csak a testnek vagy a személyiségnek tesszük fel. A test kényelemre és boldogságra vágyik, és ennek megfelelően fejezi ki vágyait. A személyiség érvényesülésre és elismerésre vágyik, és saját mércéi szerint értelmezi állapotunk javítását. Mit akar az esszenciánk? Mi vonz minket ehhez a munkához? Meg tudjuk-e hallani és formát adni a tompa hangnak, amely a személyiség vastag rétege alól hív minket? Ez a belső művelés első lépése.