Szeptember elhozza a harmadik és egyben utolsó szüretünket, a szőlő szüretét. A szőlő azt az érzelmi funkciót szimbolizálja, amelynek révén érzelmeket élünk át emberek, helyek, tárgyak vagy események iránt. Ez a funkció képessé tesz bennünket arra, hogy átérezzük az emberek hangulatát, érzékeljük tetteik indítékát, és általában véve beilleszkedjünk a társas helyzetekbe. Érzelmeink teljes spektruma még ennél is szélesebbre nyúlik, olyan potenciálisan átalakító érzelmekig, amelyek megváltoztatják azt, ahogyan magunkat és a körülöttünk lévő világot látjuk, mint például az empátia, az együttérzés és a lelkiismeret-furdalás. Ezt a széles spektrumot tükrözi az az út, amelyen a szőlő borrá válik. Ez egy sok szakaszból álló utazás, amely végül a szőlő természetét egy kiváló végtermékké alakítja át. Amint látni fogjuk, érzelmi funkciónk legmagasabb hatóköre szintén emberfeletti.

Mivel Esszenciánk fejlődése jellemzően az élet korai szakaszában leáll, az érzelmi funkció – az Esszencia funkciója – általában sorvadt. Csak az olyan alapvető érzelmeket használjuk, mint a bajtársiasság, a humor és a pletyka, és ritkán részesülünk a magasabb és átalakító erejű tartományának előnyeiből. Olyan ez, mintha az okostelefonunkat csak arra használnánk, hogy megnézzük az időt, az autónkat meg csak arra, hogy a holminkat tároljuk. Ez a lehetőségek komoly pazarlása, valamint a belső gazdálkodás objektív korlátozása, mert az egyetlen erő, amely képes legyőzni a májusban tárgyalt ösztönös tehetetlenséget és a júniusban tárgyalt mechanikus lendületet, az az érzelem.

Amikor megpróbáljuk tanulmányozni az érzelmeink különböző tulajdonságait, egy olyan mögöttes attitűdbe botlunk, amely különösen megnehezíti a megfigyelésüket. Már a megjelenésük is magával ragad bennünket. Olyan mély meggyőződés kíséri őket, amely hozzájuk ragaszt bennünket, és elvakít megnyilvánulásaikra. Öntudatunknak ezt az érzelmeinkkel szembeni feladását azonosulásnak nevezzük, és itt kell megkezdenünk a szeptemberi munkánkat. Hogy világos legyen;  az a tendencia, hogy bármelyik funkciónkkal – legyen az fizikai, mentális vagy érzelmi – azonosulunk, kihívássá teszi az önmegfigyelést. Megszoktuk, hogy minden impulzusunkat „én”-ként emlegetjük, és megnyilvánulásukat a teljességünkkel társítjuk. Mindazonáltal, az azonosulás a legerősebb erővel az érzelmi világunkra hat, különösen a másokkal való kapcsolatunkban.

Rendszerint fejletlen érzelmi funkciónk eltorzítja a világról alkotott felfogásunkat azáltal, hogy önmagunkat helyezzük a középpontba. Minden rólunk szól, mindenki figyelmen kívül hagy minket vagy összeesküszik ellenünk, mindenkinek figyelembe kellene vennie vagy el kellene ismernie minket. Ettől az elfogultságtól félrevezetve mindent személyesen veszünk, és nehéz érzelmeket élünk át olyan dolgokkal kapcsolatban, amelyeknek egyáltalán nem kellene érzelmeket kiváltaniuk bennünk. „Miért nem gondoltak rám? Miért néztek rám így? Mi lesz, ha bebizonyosodik, hogy tévedtem? Ha bolondot csinálok magamból? Mi lesz, ha felelőtlennek tartanak?” Az azonosulás elleni küzdelmünk rávilágít arra, hogy ezek a megszokott megfontolások érzelmi funkciónk alapállapotai. Vég nélkül járunk rajtuk körbe-körbe. Amikor sikerül megszereznünk ezt az állítólagosan fontos megerősítést a környezetünktől, érzelmi működésünk gyorsan újabb kétségekbe és aggodalmakba veri magát. Ez egy tárgyát kereső állapotnak bizonyul, ami azt jelenti, hogy csak úgy tudunk megszabadulni ezektől az érzelmi megfontolásoktól, ha megszakítjuk az azonosulás állapotát.

Minden olyan cselekedettel, amely a társadalmi megfelelés iránti igényünk ellen irányul, ezt érjük el: egy nyilvános megjegyzést teszünk, amelyről tudjuk, hogy helytelen; visszafogjuk okosságunkat és hagyjuk mások arassák le a babérokat egy hasznos megoldásért; megállunk, amikor a közlekedési lámpa zöldre vált, amíg a mögöttünk lévő sofőr dudál; a kávézóban elejtjük a poharunkat, hogy ügyetlennek vagy figyelmetlennek tűnjünk. Vagyis, minden olyan szándékos cselekedet, amely bolondnak fest le minket, és szabotálja a társadalmi megfelelés iránti igényünket.

Helyes végrehajtás esetén a hatás azonnali. Hirtelen megnyílik egy tér az „én” és az „érzelmeim” között, és egy rövid, testen kívüli élményt vált ki. Hirtelen valós időben figyelhetjük meg azt, ami korábban láthatatlan volt számunkra. A sikeres végrehajtás azonban az erőfeszítéseink mögött álló hozzáálláson múlik. Eljátsszuk a bolondot, hogy megszakítsuk az azonosulást. Arra törekszünk, hogy éket verjünk az érzelmeink és a bimbózó megfigyelőképességünk közé. Abban a pillanatban, amikor ezt szem elől tévesztjük, a hiúságunk aratja le magának a babért, amiért ellen tudtunk állni megszokott reakcióinknak, és ez eltorzítja eredeti célunkat. Megszabadulunk az azonosulástól, de csak azért, hogy aztán máshol újra felépítsük. A gyakorlónak ezt szem előtt kell tartania, és meg kell értenie, hogy egyes kísérletei sikeresek lesznek, mások pedig kudarcot vallanak. A fenti, kissé drámai példákra nem mindig lesz szükség. Nem kell mindig ilyen szélsőséges intézkedésekhez folyamodnunk ahhoz, hogy megszakítsuk az érzelmeinkkel való azonosulást. Ahogy tapasztalatot szerzünk a belső gazdálkodásban, fokozatosan finomabb módszereket fogunk megtanulni ugyanannak a termésnek a betakarítására.

A betakarítás megkülönböztetéssel jár. Nem minden termés egyformán értékes. Egyes szőlőfürtökből finom bor készülhet, míg másokat el kell dobni, hogy ne rontsák a végtermék minőségét. Ugyanez vonatkozik az érzéseinkre is. Tanulmányoznunk kell a különböző tulajdonságaikat és ízüket, míg végül egyeseket előnyben kell részesítenünk másokkal szemben. Ehhez meg kell tanulnunk megküzdeni az azonosulással. Az a gazda, aki képes megfigyelni az érzéseit, ahogyan azok valós időben felmerülnek – aki képes meglátni az „örömöt”, a „várakozást”, a „csalódást” vagy az „aggodalmat”, és ellenáll a késztetésnek, hogy „én”-nek nevezze őket -, kedvező helyzetben van a szeptemberi aratás előtt. Most már megkísérelheti beteljesíteni érzelmi funkciója átalakító potenciálját.