Feltűnően kevés, de rendkívül sokszínű demográfiai összetételű ember teszi fel magának a kérdést: „Ki vagyok én?”, „Hol vagyok?” és „Miért vagyok itt?” Lehet egy tinédzser, aki retteg jövőjének félelmetes kihívásaitól, vagy valaki az előrehaladott éveiben, múltjának túlzott aggodalmain merengve. Lehetnek olyanok, akik szegénységben élnek, és kíváncsian néznek fel nyomorúságukból, vagy gazdagok, akik kiváltságos helyzetükből az üresség érzésével néznek le. A külső valóságuk különbözőségei ellenére mindegyikük elveszettnek érzi magát belső valóságuk labirintusában, amelyben a hagyományos bölcsesség vagy a korábbi erőfeszítéseik nem tették lehetővé számukra az eligazodást.

Ettől az elhagyatottságtól vezérelve, ugyanabba a helyiségbe lépnek be különböző ajtókon keresztül, hogy a legszorosabb barátságot kössék más keresőkkel, akik megtalálják ezt a tanítást.

Feltételezésünk az, hogy az emberi lények meg tudják élni a válaszokat ezekre a kérdésekre, de ez a képesség általában nem valósul meg. A természet csak egy bizonyos pontig fejleszt minket, majd befejezetlenül hagy, ahogyan a búzát is terem, de kenyeret nem, tejet, de vajat nem, szőlőt, de bort nem. És ahogy a természet eredményei finomíthatók a mezőgazdálkodás révén, úgy mi is tökéletesedhetünk annak megértésével, hogyan nyilvánulnak meg a természet törvényei a saját pszichológiánkban.