Asaf Braverman

Asaf Braverman | A BePeriod alapítója

Életem elején bénító céltalanság vett hatalmába. A lehetőség, hogy befejezem a középiskolát, behívjanak a katonaságba, majd egyetem, karrier, család, és így tovább, olyan érzést keltett bennem, mintha egy olyan gyártósori futószalagra lépnék, amely nem áll le, amíg meg nem halok. Mégis ki voltam én? Hol voltam? És miért voltam itt? Az idősebb hozzátartozóim ezeket a kérdéseket lényegtelennek tartották, bár láttam, hogy fogalmuk sincs ezekről; csupán lejjebb voltak a gyártószalagon, mint én. Elhatároztam, hogy vagy megtalálom az élet mélyebb értelmét, vagy meghalok a keresésben.

Sokféle irodalmat kezdtem el olvasni. A keresésem eleinte nem hozott eredményt. A nyugati pszichológia hihetetlenül összetettnek, a keleti spiritualitás pedig gyanúsan leegyszerűsítettnek tűnt. Volt néhány kivétel, amely utasítások nélkül inspirált. Keveset segítettek a továbblépésben. Nehézségemet tetézte, hogy nem tudtam pontosan, mit is keresek, annak ellenére, hogy az a megérzés vezérelt, hogy az igazságnak gyakorlatiasnak és mérhetőnek kell lennie. Végül rátaláltam a pszichológia egy műfajára, a Negyedik Útra amely sok kérdésemre egyedi és hízelgő módon válaszolt. Eredetéről azt állították, hogy ősi, de csak homályosan utaltak arra, honnan származhattak. Le voltam nyűgözve. A legmélyebb kérdésekre emberemlékezet óta ismert volt a válasz? És ha igen, miért rejtették el?

Ugyanez a tanítás ragaszkodott ahhoz, hogy az elveket egyedül nem lehet megvalósítani. Így 1995-ben, tizennyolc évesen, csatlakoztam egy nemzetközi Negyedik Út Iskola helyi tagozatához, melynek neve Barátok Közössége (Fellowship of Friends). A tagok vegyes csoportot alkottak. Nem mindenki volt hasonló gondolkodású, és nem mindenki osztozott az öntanulmányozás iránti lelkesedésemben. A tapasztaltabb tanítványok közül azonban, akik évek óta gyakorolták ezt a tanítást, olyan őszinteségről és mélységről tettek tanúbizonyságot, ami vonzott. Képesek voltak átlátni rajtam, és olyan tanácsokat adtak nekem, amelyeket az írott szó soha nem tudott.

Csatlakozásom idején a szervezet már 25 éve működött, és addigra kultuszok és botrányok törmelékeit halmozta fel. Az alapító ellentmondásos volt. Amikor végül 2000-ben találkoztam vele, láttam ennek okait, de az őrületében felismertem egy módszert is. Érzékeltem a lehetőséget, és tudván, hogy nincs vesztenivalóm, szolgálatába álltam, és fokozatosan a jobb keze lettem, aki a tanítástól az emberi kapcsolatokig, a logisztikától a pénzügyekig mindennel foglalkozott. Gyakran vállaltam a kényes közvetítő szerepet közte és tanítványai között. Ezáltal közeli kapcsolatba kerültem iskolája szinte minden tagjával, és megismertettem nehézségeiket, kihívásaikat és sikereiket.

Együttműködésünk csúcspontja 2004-ben volt, amikor a helyzetem nagyon meghatározottá vált. A tanítási rendezvényeinek gyakorisága megnőtt, és azt a feladatot kaptam, hogy tartalmat és szerkezetet adjak nekik. A tanítás megköveteli az ismétlést, és az ismétlést mindig a dogma fenyegeti. Hogyan tudnánk megismételni leckéinket anélkül, hogy elveszítenék vitalitásukat? Ezt a kihívást úgy kezeltük, hogy forrásainkat a Negyedik Úton túl a világ történelmi hagyományaira is kiterjesztettük. Egyszerre tanultunk és tanítottunk, és ez a felfedezés izgalmával töltötte el előadásainkat. Mindez arra késztetett, hogy kiássam azokat a rejtett gyökereket, amelyekről a Negyedik Út állítása szerint rendelkezett, de soha nem tárt fel kifejezetten. Ebben az időszakban intenzíven dolgoztunk, néha napi három tanítási rendezvényt is tartottunk. Az a tudásmennyiség, amit át kellett szitálnom, jelentős volt.

Kapcsolatunk hirtelen véget ért. 2007-ben a szervezet az Egyesült Államok Bevándorlási Szolgálata irányítása alá került, és a velem hasonló helyzetben lévő külföldiek kénytelenek voltak azonnal elhagyni az országot. Hét év teljes odaadás után, amelyben meghaltam korábbi életemnek, száműztek a barátaimtól, kötelezettségeimtől és tulajdonaimtól. A szervezet részéről a pánik és visszaélések lettek úrrá, amelyek miatt az elküldöttekben az árulás érzése támadt. Részemről, a nehéz érzések mellett ennek a valószínűtlen fordulatnak kedvező sugallata is volt, mintha az annyira bizarr lenne, hogy annak jelentőségteljesnek kell lennie.

Elterjedtek a pletykák a száműzetésemről, és a tagok a világ minden tájáról meghívtak magukhoz, míg a vihar csillapodott. Egy ideig nyílt végű utazáson voltam. Korábbi kötelezettségeimtől elszakadva bőven volt időm meglátogatni a párizsi Notre Dame-ot, a velencei Szent Márkot, vagy az agrai Taj Mahalt. Így aztán, ahogy a bizonytalanság időszaka napokról hetekre és hetekről hónapokra duzzadt, a világ legfontosabb történelmi emlékeivel találkoztam. Mivel a megelőző néhány évben oly mélyrehatóan elmélyültem a belső munkában, és olyan alaposan kutattam az ősi kultúrákat, másként kezdtem felfogni ezeket az emlékműveket. Építészetük, szobrászatuk és festészetük új értelmet nyert, teljesen nem vallásos és meglepően praktikus értelmet.

Felfogásomat kétségtelenül befolyásolta a száműzetés pszichológiai nyomása, az árulás és az igazságtalanság elleni küzdelem, valamint az előttem álló hatalmas és ijesztő ismeretlenség. És mégis, éppen ez a nyomás tette lehetővé, hogy soha nem látott tisztasággal lássak. A száműzetés szála végigfut az emberi történelem hálóján. Szemtől szembe láttam Ádámot, akit száműztek a Paradicsomból, Odüsszeuszt, akit Ithakából, vagy Rámát, akit Ayodhyából száműztek. Az idő és a távolság nem számított; velem voltak az elmúlt nemzedékek mitikus emberei. Minél többször találkoztam velük egy ólomüveg ablakban, egy domborműben, egy templomoszlopon vagy egy mozaikban a múzeumban, annál inkább láthattam őket a saját szemszögükből és megérthettem történetüket. Valami jelentőségteljes volt ebben a végzetes szinkronban, amely jótékonyan könnyített a terheimen.

Ha a következő két évet a világ múzeumainak és műemlékeinek böngészésével tölteném, mindenütt ugyanazt az unortodox jelentést találnám: Egyiptom, Görögország, hinduizmus, buddhizmus, judaizmus, kereszténység, iszlám lényegében ugyanazt a leckét tanítják, melyeket a vallási félreértelmezés fátyla tett mássá. Valójában az élet legmélyebb kérdéseire már a múltban is választ kaptunk – és jól. Miért nem figyelt senki ezekre az olyan nyilvánvalóan rejtett igazságokra? Kell, hogy legyenek mások is, akiket éppúgy megérint mindez, mint engem. Utazásom vége és megkoronázása egy olyan naptárrendszer felfedezése volt, amely minden ősi tanítás alapját képezte. Ez lesz a A régi új módszer alapja.