A szőlőből történő borkészítés az éves ciklusunk legradikálisabb változását jelenti. A végeredmény annyira különbözik az eredeti alapanyagtól, hogy nem is gondolnánk, hogy az általunk kortyolt összetett és kellemes folyadék egykor savanyú szőlőfürt volt. A belső gazdálkodásban is hasonlóan radikális a célunk: nem csak egy apró változás vagy jellemünk csekély mértékű megváltoztatása, még csak nem is egy-egy szokás sikeres kiiktatása, hanem annak a valaminek az alapvető átalakítása, amit „én”-nek nevezünk. Ehhez számos feltétel szükséges, némelyik belső, némelyik külső, és a legértékesebb külső tényező, amely ezt az átalakulást elősegítheti, az a szenvedés.

Esszenciánk, természeténél fogva nem képes elviselni a szenvedést. Ahogy az esszenciában lévő gyermekek, a legkisebb csalódástól is nyafogunk, pityergünk. Ha megtagadják tőlünk azt, amire vágyunk, ha éhségünk csillapítása kissé késik, vagy ha a legkisebb kellemetlenség is kilátásba kerül, azonnal és féktelenül kifejezzük a bánatunkat. Még nem értettük meg, hogy az élet nem képes minden szükségletünket és vágyunkat kielégíteni, különösen nem abban a pillanatban, amikor azt mi szeretnénk.  Az élet követelményeivel és elvárásaival való szembenézés előbb-utóbb megtanít bennünket erre, de az ennek eredményeként kialakuló Személyiség csak látszólag hoz bennünket jobb helyzetbe a szenvedés kezelésében. Továbbra is kifejezzük minden csalódásunkat, csak most egy kifinomultabb és társadalmilag elfogadhatóbb módon tesszük ezt. Nemtetszésünket negatív érzelmek kifejezésével nyilvánítjuk ki.

A negatív érzelmek a harag, az ingerültség, a frusztráció, a féltékenység, a félelem, az aggodalom, az önvád, a problémákon rágódás és hasonlók teljes skáláját felölelik. Az azonosulás szeptemberben említett kihívása a legerőteljesebben ezen érzések csábító megnyilvánulásában jut kifejezésre. Más szóval, a legerősebb „én”-érzéssel járnak együtt. Valóságosnak tűnnek, és kifejezésük indokoltnak tűnik, mert természetes reakcióként merülnek fel a nekünk okozott szenvedésre. Valaki megbántott, ezért jogosnak érzem, hogy kifejezzem a haragomat vagy a sértettségemet. Reménykedtem valamiben, ami nem történt meg, ezért jogosnak érzem a csalódottságom kifejezését. Erőfeszítést tettem valaki más érdekében, de nem kaptam érte köszönetet, ezért jogosnak érzem, hogy tiltakozzam az igazságtalanság ellen. Ilyen esetek valóban előfordulhatnak, de alapos megfigyelésünk felfedi, hogy ezek csak egy töredékét teszik ki a negativitásunk kifejezését kiváltó ingereknek. Negatív érzelmeink túlnyomó többsége nem valós külső veszteségre vagy szerencsétlenségre adott reakció, hanem a képzeletünk serkenti őket: krónikus elégtelenségérzet, képzeletbeli katasztrófáktól való félelem, unalom az értelmetlen feladatok elvégzése közben, a hitetlenség, hogy erőfeszítéseink meghozzák a gyümölcsét, a világ eseményei miatti aggodalom stb. Amíg ezek a szerencsétlenségek ténylegesen be nem következnek, addig elménk azzal az illúzióval kínoz bennünket, hogy már megtörténtek, serkentve a negativitás kifejezését. Ennek következtében alaphelyzetben, a negativitás szinte állandó állapotában élünk, függetlenül attól, hogy azt illúzió vagy jogos inger váltja-e ki.

Annak, hogy a belső állapotunk alapértelmezetten negatívvá váljon, nincs értelme, hacsak nem szolgál ez valamilyen hátsó szándékot. A valóságban a negatív érzelmekben való indokolatlan elmerülés a márciusban tárgyalt válogatás nélküli pazarlás mintáját követi, és messze a legnagyobb kiszivárogtatásunk. Amíg ezt a szivárgást el nem tömítjük, addig nem tudunk hozzáférni érzelmi működésünk magasabb regisztereihez. Ezért október arra szólít fel bennünket, hogy figyeljük meg a bennünk rejlő, megszokott negatív érzelmeket, és engedjük el a velük való azonosulásunkat. Az elméletből a gyakorlatba való átmenet itt meglepően nehéznek fog bizonyulni. A harag és a panasz olyan gyorsan fellángol, a problémákon rágódás és az önsajnálat olyan finoman nyilvánul meg, hogy mire észrevesszük, hogy a legfinomabb energiánkat szívják el, annak nagy része már veszendőbe ment. Ahhoz, hogy esélyünk legyen az időben történő nem-kifejezésre, valós időben kell elkapnunk a negativitásunkat, és ennek legjobb módja az, ha önként hívjuk elő.

Helyezd magad olyan helyzetbe, amely megbízhatóan negativitást vált ki benned. Hívj fel egy olyan személyt, aki rendszeresen idegesít, vagy beszélgess egy olyan kollégával, akit általában elkerülsz, vagy csevegj az eladóval, aki barátságtalannak és a figyelmedre érdemtelennek tűnik. A cél az, hogy olyan interakciót idézz elő, amellyel szokásosan azonosulni szoktál, és tudatosan játsszad el azt. Amikor önként helyezed magad egy ilyen helyzetbe, megváltozik a viszonyod az ebből eredő súrlódásokhoz. Többé már nem vagy áldozat, hanem aktívan vállalod a felelősséget az interakcióban betöltött szerepedért, ami áttöri nemtetszésed mögötti igazolást, lehetővé téve, hogy könnyebben ellenállj a kifejezésének.

Ennek az erőfeszítésnek a helyes gyakorlása rendkívül energikus belső környezetet teremt. Belső tájképünk két részre oszlik: a reaktív részre és a megfigyelő részre. Ez egy kényes egyensúly, és a tapasztalatlan gyakorló kétségtelenül ennek a kötélnek az egyik vagy másik oldalára esik: az egyik oldalon annak a tudatosítása van, hogy szándékosan hoztuk magunkat kellemetlen helyzetbe, a másik oldalon pedig az erőfeszítés önkínzó aspektusán való rágódás. Mindvégig szem előtt kell tartanunk, hogy az önkéntes szenvedés csak eszköz ennek az erőteljes elkülönülésnek a megteremtéséhez. Ez bizonyítja, hogy negativitásunk folyamatos energiapazarlás, amely minden külső ürügybe belekapaszkodik. Megerősíti, hogy ez az energia, ha átirányítjuk, átalakíthatja én-érzetünket az általunk tapasztalt megszokott érzelmekből valami egészen mássá. A sikeres átalakításnak mindössze egyetlen pillanatára van szükségünk ahhoz, hogy igazoljuk a negativitás ki nem fejezésében rejlő mélységes potenciált. Semmilyen más belső erőfeszítés nem tudja ennyire világosan elhatárolni megfigyelőnket attól, amit megfigyelünk, a bennünk rejlő valódit a mesterségestől.

Az Esszenciához való visszatérés, mint felfedezzük, nem a belső béke keresésének kérdése. Ez a kortárs spiritualitás egyik legnagyobb tévedése. Azon múlik, hogy képesek vagyunk-e megtartani a nyomást anélkül, hogy kiszivárogtatnánk azt a negativitás szokásos nyílásain. Az így létrejövő belső környezet teljesen más rendű érzelmeket generál, mint amihez hozzászoktunk, egy olyan hozamot, amely nem jöhet létre véletlenül, ugyanazon okból, amiért a szőlőből sem lehet véletlenül bor. A negativitás nem kifejezése lefegyverzi a Személyiséget, és arra kényszeríti az Esszenciát, hogy felnőjön. Visszatérünk, de nem ahhoz a nyafogó és zokogó gyermekhez, aki valaha voltunk, hanem egy teljesen új lényhez, amely hatalmas lehetőségeket rejt magában. Hagyd, hogy eléggé megnőjön – hagyd, hogy az átalakulás erőfeszítése elég sokáig fennmaradjon -, és az Esszencia visszanyeri méltó helyét belső tájképünkön: a Mester státuszát.