Első Találkozásom az Ön-Emlékezéssel

Az én esetemben az ön-emlékezés gondolatával való találkozás olyan volt, mint amikor összefutsz egy régi barátoddal, akivel évtizedek óta nem volt kapcsolatod…

Az én esetemben az ön-emlékezés gondolatával való találkozás olyan volt, mint amikor összefutsz egy régi barátoddal, akivel évtizedek óta nem volt kapcsolatod, akit először alig ismersz fel, de akire aztán hirtelen, valamilyen jellegzetesség – egy vigyor, egy gesztus, egy hajcsavarás – alapján, félreérthetetlenül emlékszel.

Megborzongok a gondolattól, hogy ez a véletlen találkozás akár meg sem történhetett volna. Hosszú ideig kerestem az értelmet. Semmi dicséreteset nem találtam magamban, és bár okosnak tartottam magam, ez egy hiábavaló okosság volt, amely mindig a szellemességre és az öndicsőítésre hajlott. Furcsa módon, láttam ezt, de nem tudtam változtatni rajta, és ez a frusztráció hajtotta a keresésemet. El tudtam képzelni, hogy másképp viselkedem, de nem tudtam gyakorlati lépéseket tenni a változtatás érdekében. Az emberi lét vajon nem lehet több a hatástalan önreflexió képességénél? Elhatároztam, hogy kiderítem.

Könyvesboltokban és könyvtárakban próbáltam pszichológiai és filozófiai irodalom után kutatni. A gondolat, hogy mások is ugyanígy kutattak előttem, önmagában is vigaszt nyújtott, bár úgy tűnt, hogy eddig senki sem talált semmi érdemlegeset. Egyesek az emberi potenciált a fizikai fegyelemmel tették egyenlővé: jógagyakorlatok, szigorú diéták, légzéstechnikák és hasonlók. A javaslataik követése javított a fizikai közérzetemen, de nem ez volt az, amit akartam. Ugyanaz az önző, arrogáns és szellemes bolond maradtam, csak még több energiám volt, hogy az ostobaságomat erőltessem. Mások a „kutatás” lehetőségét hiábavaló intellektuális próbálkozásnak írták le. Emberi születési jogunk, hogy megtapasztaljuk a szeretetet, az empátiát és a kedvességet – olyan érzelmeket, amelyek teljesen felszámolták a „keresés” szükségességét. Ezzel elviekben egyet tudtam érteni, de csak látszólag tudtam úgy tenni, mintha megfelelnék ezeknek a nemes érzelmeknek, és erősen gyanítottam, hogy azok, akik ezt hirdetik, nem mindig azt gyakorolják, amit prédikálnak. Bármennyire is próbáltam, nem tudtam rávenni magam, hogy mélyen gyökerező gyengeségeimet egy tisztességtelen mosollyal vagy az empátia valamilyen megnyilvánulásával leplezzem.  Mások a filozófiai vita és érvelés felé terelték az értelem keresését.  Minél bonyolultabbak voltak az elméleteik, annál nehezebb volt alkalmazni azokat. Még ha nagy szellemi erőfeszítéssel sikerült is megértenem néhány érvüket, ugyanaz az önelégült, szellemes bolond maradtam, aki mindig is voltam. Így aztán az általam olvasott beszámolók olyan keresők emlékiratainak tűntek, akik – véleményem szerint – félúton, kétségbeesésükben lemondtak a keresésről, és megalkudtak, mint a lovagok, akiknek elhagyott csontvázai most valami Szent Grálhoz vezető utat szegélyeznek, amelynek létezésében elkezdtem kételkedni.

Lehet, hogy az igazság nem található meg a könyvekben? Talán távoli tájakra kellene merészkednem, hogy tanítókat vagy titkos testvériségeket keressek? De hová menjek, és mi van, ha ezek a próbálkozások is zsákutcába vezetnek? Az eredménytelen olvasásra elvesztegetett órák semmiségek lennének azokhoz a hetekhez, hónapokhoz és évekhez képest, amelyeket eredménytelen utazásokra pazarolnék.

Eközben a lehetőségek ajtaja bezárulni látszott. Úgy éreztem, hogy nem folytathatom ezt a keresést örökké, különösen azért, mert szembesültem saját gyengeségeim valóságával. Minél több tanácsot kaptam, annál inkább láttam, hogy nem tudom követni őket. De hát akkor mit is keresek valójában? Még ha rá is bukkantam egy-egy igazságra, valamilyen képletre az emberekben rejlő potenciál megvalósításához, vajon nem voltam túlságosan szétszórt, következetlen és lusta ahhoz, hogy azt át tudjam ültetni a gyakorlatba? A keresésem talán csupán menekülés volt az alapvető alkalmatlanságom beismerése elől?

Javíthatatlan voltam?

„Olvasd el ezt” – mondta egy ismerősöm egy nap, és egy könyvet dobott az asztalomra. „Nem mindenkinek való, de vannak, akik jó végső megoldásnak találják.”

A könyv egy ideig érintetlenül hevert, mielőtt megfogtam volna, de amikor kinyitottam, magával ragadónak találtam. A szerző egyenesen a lényegre tért. Az ön-megfigyelésre szólított fel, mint az önmegtagadás természetes gyógymódjára. A büszkeségem gyorsan félresöpörte ezt, mivel meg voltam győződve róla, hogy már elég jól ismerem magam. Ugyanakkor, az általa bemutatott tanítás nagyon konkrét utasításokat fogalmazott meg arra vonatkozóan, hogy mit is kell megfigyelni. Az olvasó egy térképet kapott. Ez új volt számomra, és tiszteletre méltónak találtam, bár még mindig nem oldotta meg a következetlenségem alapvető problémáját. Nem a jó útmutatásokban volt hiányérzetem, hanem abban, hogy azokat alkalmazni tudjam. Sürgősen szükségem volt egy eszközre a változáshoz, egy mantrára, amely elveszi a tehetetlenségem érzését, egy kapaszkodóra, amellyel határozottan megragadhatom a lustaságomat, és meg is fordíthatom.

Amikor érdeklődésem lángja kezdett kialudni, a könyv meglepő fordulatot vett. Mintha visszavonná az eddig elmondottakat, a szerző egyértelműen kijelentette, hogy ha valaki megpróbálná követni ezt a térképet, azt tapasztalná, hogy nem tudja. Kissé szokatlan volt, hogy egy szerző visszavonja mindannak az értékét, amit előtte bemutatott. A kíváncsiságom újra feléledt. „Azonban,” – folytatta –” ha megpróbáljuk megfigyelni önmagunkat, egy fontos ténybe botlunk – arra, hogy általában nem emlékszünk magunkra.”

A felismerés erőteljes érzése lett úrrá rajtam, és becsuktam a könyvet.

Az önemlékezés szó átvillant az agyamon, végigfutott a hideg a gerincemen, és könnyek árasztották el a szemem. Igen, ez a hiányzó láncszem. Ha képes lennék önmagam tudatában maradni – olyan élénken, mint ahogy abban a pillanatban -, akkor képes lennék valós időben felismerni a lustaságomat, következetlenségemet és szellemességemet, és tenni tudnék valamit ellene. Ez volt az a kapaszkodó, amit olyan kétségbeesetten kerestem.

A döbbenet nemcsak a gondolat mélységében rejlett, amit a szemem az imént olvasott, hanem az ismerősségében is. Hallottam már erről korábban? Biztosan nem, különben már elkezdtem volna gyakorolni. De akkor miért volt ez a fogalom olyan ismerős számomra? És hogyan tudtam ilyen félreérthetetlenül felismerni az értékét? A múltamban semmi sem tudta megmagyarázni ezt a felismerést. Minden kétséget kizáróan, minden racionális magyarázaton túl, nagyon is tudatában voltam annak, hogy ez a keresésem végét jelenteti.

És hogy épp most éltem át egy csodát.