Az ellenfelünk lépést tart velünk
Gondolj az álmodozásaid tárgyára. Hová vándorol az elméd azokban a pillanatokban, amikor felügyelet nélkül hagyod? Hazafelé tartva a mai összejövetel után, az elmém vajon valaki másnak a problémáin kezd majd rágódni?
Egyszer részt vettem egy találkozón, ahol sokan voltak olyanok, akik már évtizedek óta benne voltak ebben a munkában. Legtöbbjük a 60-as, 70-es és 80-as éveiben járt. A házigazda megkérdezte, tett-e valaki a közelmúltban olyan figyelemre méltó megfigyelést, amelyet meg szeretne osztani. A kérdés nem volt triviális; az ismerősség elfojtja a felfedezés szellemét, amely nélkül nehéz ösztönzést találni a mindennapi erőfeszítésekhez. Minél tovább vesz részt valaki ebben a munkában, annál nehezebbé válik az ideák frissen tartása.
Az egyik legidősebb jelenlévő felállt.
„Nézz ránk” – mondta, a körülötte lévőkre nézve. „Sokan közülünk három-négy évtizedet töltöttek már ebben a munkában. Három vagy négy évtizedet! Azt gondolnád, hogy ennyi időnek elegendőnek kell lennie ahhoz, hogy elpusztítsuk a Hamis Személyiségünket, hogy mindannyian, akik itt összegyűltünk, megszabaduljunk a hamisságtól. De mondhatjuk-e, hogy végleg legyőztük a színlelést, ellen tudunk-e állni a kísértésnek, hogy igazoljuk tetteinket, kiirtottuk-e a hírnév utáni vágyunkat, és hogy többé nem aggódunk amiatt, milyennek tűnünk fel a körülöttünk lévők szemében? Nem mondhatjuk. Ezek mind megmaradnak, még több évtizednyi belső munka után is. Miért van ez így?”
„Arra jöttem rá mostanában, hogy a munkában eltöltött évtizedek nem szüntetik meg elménk álmodozásra való hajlamát. Minden alkalommal, amikor az elme tétlen marad, mentális asszociációkba esik. Olyan ez, mint a gyerek, aki nem tud csendben várni, amikor az anyja egy percre magára hagyja vásárláskor, amíg kifizeti a számlát. A gyerek babrál és nyüzsög, vagy körbenézeget valami szórakoztató dolog után kutatva. Az elménk ugyanilyen, és az álmodozásra való hajlama az évek során sem csökken. Az álmodozás megfékezésére való képességünk növekszik, de amint magunkra hagyjuk az elménket, visszatér ahhoz, amihez ért: az álmodozáshoz.”
„Most gondolj az álmodozásaid tárgyára. Hová vándorol az elméd azokban a pillanatokban, amikor felügyelet nélkül hagyod? Hazafelé tartva a mai összejövetel után, az elmém vajon valaki másnak a problémáin kezd majd rágódni? Azon aggódik majd, hogy Jim épségben hazaér-e?” -mutatott egy mellette ülő személyre -, „vagy azon, hogy Mariana nem felejti-e el felhívni a testvérét, hogy boldog születésnapot kívánjon neki?” – mutatott a mellette ülő hölgyre, – „vagy azon, hogy Harry megöntözi-e a pázsitját, hogy ne száradjon ki a nyár folyamán?” Szinte soha (és ha mégis, akkor az azért van, mert azt szeretném, ha úgy viselkednének, ahogy szerintem kellene). Az igazság az, hogy saját magamról szoktam álmodozni. Amikor elhagyom ezt az összejövetelt, az elmém újra akarja majd játszani ezt a beszédet, amit most mondok. Vajon világosan fogalmaztam meg a gondolataimat? Úgy fejeztem ki, amit mondani akartam, ahogyan azt szándékoztam? Lenyűgöztelek benneteket?”
„Álmodozásaim tárgya mindig én magam vagyok.”
„Azáltal, hogy álmodozásaim főszerepét alakítom, hamis személyiségem rekonstruálja önmagát, annak ellenére, hogy évtizedek óta forgácsolódik. Nem számít, milyen gyakran és milyen mélyen igazolom mesterségességét, milyen hevesen törik szét a külső megrázkódtatások, a hamis személyiségem minden pillanatban újjáépíti önmagát, amikor felügyelet nélkül hagyom – pillanatról pillanatra, tégláról téglára. És amíg ez a dinamika megmarad, dolgozhatok akár újabb négy évtizeden át, az ellenfelem tartani fogja velem a lépést.”
„Ez az, amit mostanában igazoltam.”