Átkeltünk a vizesárok fölötti hídon, és elértük Angkor Wat külső falát. A fal közepén egy bejárati kapu nyílt egy körülbelül 200 hektáros területre. Maga a templom, öt hegycsúccsal, a távolban állt, egy olyan területen túl, amely egykor város volt. Most már csak a puszta föld és néhány erdőfolt maradt. Fénykorában Angkor Wat nem kizárólag vallási terület volt. Emberek ezrei éltek itt vályogtéglából épült, rácsmintázatú házaikban. Földet műveltek, áruikkal kereskedtek, gyerekeket neveltek, teljesítették a mindennapi élet kötelezettségeit és eltemették halottaikat. Jóval túl ezen a polgári téren állt maga a hatalmas templom, olyan impozánsan, mint amilyennek a nyolc évszázaddal ezelőtti felszentelésének napján kellett lennie. A templomot körülvevő város olyan hatalmas volt, hogy néhány percbe telt, amíg az első faltól a templomot jelző magasított teraszig elsétáltunk. Itt ültünk ezeken a lépcsőkön, amelyek felvezettek a teraszra.
„Mielőtt idejöttél ebbe az iskolába, amikor még csak keresgéltél, milyen iskolára számítottál?”- kérdeztem.
„Drámába illő elvárásaim voltak valami ősi gyakorlatról, valamilyen kolostori környezetben” – mondta az egyik tanítvány. „Azt hittem, hogy súlyos fizikai és érzelmi követelmények lesznek, amelyeket egy szigorú tanár fog irányítani” – mondta egy másik.
Ugyanez volt igaz rám is. A képzeletünk rendkívül korlátozott és elfogult. Csak olyan dolgok variációit tudja előidézni, amiket már láttunk vagy hallottunk. Könyveket olvasunk és filmeket nézünk olyan emberek lenyűgöző kalandjairól, akik az igazságot keresték. Elvárásokat alakítunk ki a saját utunkkal kapcsolatban. Legjobb esetben ezek hasznos mítoszok, legrosszabb esetben kitalációk. És még ha hitelesek is, mi a garancia arra, hogy hasonlítani fognak a saját utunkhoz?
„Az a polgári terület, amelyen az imént áthaladtunk, a mindennapi életet szimbolizálja” – magyaráztam. „Csak az élettel elégedetlen emberek keresik az igazságot. De még azok számára is, akik keresik az igazságot, a keresés nehéz, mert amit találnak, ritkán felel meg eredeti elvárásaiknak. Ezért tartják a spirituális lépcső első lépcsőfokát a legnehezebbnek.”
A lépcső legalsó fokára mutattam, ahol ültünk. „Az a pillanat, amikor az igazság keresője találkozik egy iskolához kapcsolódó személlyel, az az első lépcsőfok. Innen indul a lépcső.”
Feltettem egy másik kérdést:
„Mi volt meglepő számodra, miután csatlakoztál ehhez az iskolához?”
„Arra számítottam, hogy gyors eredményeket fogok elérni” – válaszolta egy húszas éveiben járó fiatalember. „Azt gondoltam, hogy ha ez egy valódi iskola, akkor annak, aki megfelelően alkalmazza a módszereit, egy-két év alatt le kell tudnia küzdeni a mindennapi problémáit.”
Én is erre számítottam. Fiatalon fedeztem fel ezt a munkát, és arra számítottam, hogy gyorsan elsajátítom. Utólag belegondolva semmi okom nem volt erre számítani; tíz évembe telt, hogy zongoratudásomat amatőr szintre emeljem, miért gondoltam volna, hogy az önkormányzás művészetét és tudományát sokkal gyorsabban elsajátítom?
„Tehát látjuk, hogy egy másik várakozás, amit egy iskolához való csatlakozáskor le kell törnünk, a fizetségggel kapcsolatos” – mondtam. „Fel kell ismernünk, hogy minden, ami értéket képvisel, erőfeszítésbe és időbe kerül. Az önismerethez utazásra van szükség – egy Útra.”
„Angkor Wat ennek az Útnak a térképe.”
Visszamutatva a városra, amelyen éppen keresztülmentünk, azt mondtam: „Ahogy már említettem, a mögöttünk lévő nagy földterület az Életet jelképezi; a mindennapi gondokat, amelyekről azt hittük, hogy az iskolába való belépéssel gyorsan túllépünk rajtuk. Az Út itt kezdődik – mondtam, és magára a templomra mutattam, amely még mindig felettünk, a lépcső tetején állt. „Az Élet és az Út között fekszik a lépcső, amelyen most ülünk. Szeretném, ha látnátok, hogy az iskolához való csatlakozás nem jelenti az Útra való rálépést. Egyszerűen csak azt jelenti, hogy megtesszük az első lépcsőfokot. Az Út ott kezdődik, ahol a lépcső véget ér, egy olyan szinten, amely sokkal magasabb, mint a mindennapi Élet”
Feltettem egy utolsó kérdést:
„Mennyiben lepték meg az iskolában megismert diákok?”
„Láthatóan más viselkedésű emberekre számítottam” – válaszolta az egyik tanítvány – „Olyan emberekre, akik másképp beszélnek, akiknek a mozdulatai valahogyan tükrözik a Létezésre tett erőfeszítéseiket” – mondta egy másik. „Nem számítottam arra, hogy normális embereket találok normális problémákkal.”
Én pontosan ugyanerre számítottam. Hiúságomban és tudatlanságomban fontosabbnak éreztem magam a többi tanítványnál, és azt vártam, hogy nem más vezet majd fel a lépcsőn, mint maga a tanár. Vajon Angkor Wat fénykorában az alkalmi látogatót a templom építésze fogadta volna, és bevezette volna egy privát tárlatvezetésre?
„Az egyik legnagyobb meglepetés, amikor belépsz egy iskolába, a többi tag fontosságának felismerése” – mondtam. „Ez azért van, mert csak azok vezethetnek fel a lépcsőn, akik közvetlenül felettünk állnak.” Tehát az emberek, akikkel ebben a munkában találkozol, ugyanolyan fontosak lesznek számodra, mint maga a tanítás.”
„Ti itt mindannyian már egy iskola tagjai vagytok, tehát az első lépcsőfokot már megmásztátok. Arra kérlek benneteket, hogy gondoljátok át, mennyire fontosak vagytok egymás számára, hogy tovább tudjatok mászni a lépcsőn, és végül ráléphessetek az Útra.”
„Most pedig lépjünk be a templomba, és nézzük meg, mit taníthat még nekünk az Útról.”
Ahogy elkezdtem felmenni a lépcsőn, megállított egy másik tanítvány. „És neked milyen volt?” – kérdezte.
„Minden tekintetben naiv voltam” – vallottam be. „Minden várakozásom arról, hogyan fog ez a munka kibontakozni, tévesnek bizonyult. Az ár, amit fizetnem kellett, messze meghaladta várakozásaimat, ahogy a jutalom is. Még most is, ahogy itt állsz és az Út építészeti térképét tanulmányozod, minden lépés meglepetést fog okozni.”
