Ez a tanítás ugyanúgy nem gyökerezhet meg egy tanteremben, mint ahogy a mezőgazdaságot sem lehet elsajátítani anélkül, hogy a földre lépnénk. A gyakorlás olyan felismeréseket hoz magával, amelyek a megértésünk részévé válnak. És amikor több gyakorló együtt dolgozik, közös tapasztalataik és megfigyeléseik olyan dimenziót nyitnak meg, amely az egyedül dolgozók számára hiányzik. Az egész nagyobb lesz, mint a részek összege.
Egyszer Sanghajban vendégül látott valaki, akit már a munkám kezdetétől fogva ismertem. Örömteli volt a találkozásunk. Felidéztük azokat a kezdeti napokat, amikor a sötétben tapogatóztunk, vitatkoztunk, megpróbáltunk rendet tenni a sok hozzánk vágott ötlet között, és küzdöttünk azok gyakorlati alkalmazásával. Magunkba néztünk, és nevettünk, ahogyan az ember önmagára tekint, amikor az egykor hatalmas és ijesztő dolgok, az idő múltával kicsivé és kezelhetővé váltak. Néhány pohár bor után azonban házigazdám hangneme megváltozott. Kritizálni kezdte azt a gyakorlói kört, aki akkoriban vele élt Sanghajban.
“Nem veszik komolyan ezt a munkát” – panaszkodott. „Számukra ez egy társasági klub. Lusták, önközpontúak és nem kommunikatívak. Ha megpróbálsz szervezni valamilyen tevékenységet, senki sem válaszol, senki sem jelenik meg.”
Ledöbbentem. Az ilyen nyers kritika meglepő és egyben problematikus is volt. A gyakorlók közötti nézeteltérések és véleménykülönbségek bizonyára gyakoriak voltak, de jobb lett volna óvatosabban és diszkrétebben kifejezni ezt; óvatossággal, figyelembe véve annak lehetőségét, hogy a megfigyeléseink szubjektívek lehetnek, és diszkrécióval, hogy a kritizáltak beláthassák hibáikat és esetleg változtassanak. Házigazdám megjegyzései azonban többről szóltak, mint az etikett figyelmen kívül hagyásáról. Tíz évvel korábban pontosan ugyanezeket a panaszokat hallottam a házigazdámtól, de azok egy teljesen más embercsoportra vonatkoztak. Ők is komolytalanok voltak, következetlenek, és hiányzott belőlük az elkötelezettség. Akkoriban, mivel fiatal voltam és új voltam ebben a munkában, naiv módon a panaszait névértéken vettem. Azt hittem, hogy neki magasabbak az elvárásai, amelyeknek mi nem feleltünk meg. Most viszont, egy évtizeddel később, egy több ezer kilométerrel távolabb lévő helyen volt, pontosan ugyanolyan körülmények között.
“Azt hiszed, csak panaszkodok” – mondta, amikor észrevette meglepett reakciómat. „De hogyan mentegetheted a komolytalanságukat és a gyenge részvételüket?”
Avaloktesvara bódhiszattva | Sui-dinasztia, i.sz. 581-618
Arra gondoltam, hogy miért is jöttünk a feleségemmel Sanghajba. A buddhista művészet a császári Kínában kivételes magasságokba jutott. A Qi és Sui dinasztiából származó bódhiszattvákat ábrázoló szobrok némelyike, amelyeket látogatásunk során láttunk, olyan élőnek tűnt, mintha lélegzett volna, amikor előttük álltunk. Az Indiából importált buddhizmus sok tekintetben felülmúlta származási országát. A kínai művészek olyan módszereket fejlesztettek ki, amelyek segítségével a durva, kemény követ könnyűvé és élettel telivé varázsolhatták.
“Arra gondoltam, hogy azok a bodhiszattvák, akiket itt Sanghajban láttunk, nem bölcsnek születtek” – válaszoltam végül.
“Hogy érted ezt?”
Elmeséltem a buddhizmus alapítójának, Sziddhárta hercegnek a történetét, akit apja születésétől fogva a luxus és a tanulás palotájába zárt abban a reményben, hogy így soha nem fog szenvedést tapasztalni, és soha nem kérdőjelezi meg az élet értelmét.
“Képzeld el Sziddhárta helyzetének bonyolultságát” – mondtam. „Élete első harminc évében zárt és mesterséges környezetben nő fel. Gyakorlatilag tudtán kívül be van börtönzve. A felfogása mindenről csak rá jellemző, egyedi. Az épületek, amelyeken naponta átsétál, az udvaroncaival való interakciók, a könyvek, amelyeket olvas– mind a valóság hamis ábrázolásai. Hogyan láthatná meg valaha is az igazságot – hacsak meg nem mutatják neki?”
A legenda alapján Sziddhárta egy domináns szülő szerencsétlen áldozatának tűnik. Bárki, aki őszintén vállalkozik a belső gazdálkodásra, hamarosan felfedezi ennek a hasonlatnak az egyetemességét. Nem olyannak látjuk a világot, amilyen, hanem olyannak, amilyenek vagyunk. És mivel bárhová is megyünk, magunkkal visszük magunkat, és így a világról alkotott torz értelmezésünk is velünk tart.
“Nem lehet, hogy ezért kerültél ugyanabba a helyzetbe, mint tíz évvel ezelőtt?” – kérdeztem.
Bármely börtönből megszökni összetett és kockázatos vállalkozás. De amíg nem verjük be a fejünket a rácsokba, és nem vesszük észre, hogy be vagyunk zárva, addig nem is lehetséges. Ezért ebben a munkában nem kerülhető el a gyakorlók közötti kritika. A fájdalom, amelyet kritikánk okozhat barátainknak, pontosan az a seb, amely új lehetőségeket nyithat meg számukra. Arra biztattam a vendéglátómat, hogy fogadja meg a szavaimat. Csak egy átutazó vendég voltam, aki hálás volt a vendégszeretetéért. Különben is (viccelődtem), nem azt a szívességet viszonoztam, amit ő többször is megtett nekem azokban a kezdeti időkben, amikor ugyanolyan határozott volt velem, mint bárki mással?