Ha a fejlődésünk ebben a munkában lineáris lenne, akkor minden nap egy kicsit előrébb jutnánk az önismeret útján, mint az előző nap. Amit tegnap megértettünk, az megbízhatóan a miénk lenne, és soha nem esnénk vissza azáltal, hogy elfelejtük azt, amit már igazoltunk a magunk számára. Minden nap magától értetődő lenne a haladásunk, ami arra ösztönözne bennünket, hogy felkapaszkodjunk az emberi fejlődés csúcsára.
A valóságban azonban az önismeretre való törekvés tapasztalata ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítja. Az alig egy órával ezelőtti világos és tiszta megértésünk könnyen elhomályosul. Ha átlagosan két lépés előre, egy lépés hátra haladást tudunk fenntartani, akkor már jól haladunk. Gyakrabban azonban minden egyes előre lépéssel két lépést teszünk hátra. Ez azért van, mert az önismeret útján való előrehaladásunk nem lineáris, hanem ciklikus.
Tanítványok Edznában, Yucatánban
El Castillo | Chichen Itza
Ez az alapvető igazság visszatérő téma volt a múlt heti mexikói látogatásunk során. Az őskori emberek, akik mintegy 10 000 évvel ezelőtt civilizálták Mezo-Amerikát, állandó körforgásban figyeltek meg mindent maguk körül. Semmi sem fejlődött egyenes vonalban. Az általuk elültetett kukorica idővel hajtássá fejlődött, növényré érett, és új kukoricát termelt, amelyet ismét elültettek, és a ciklus végtelenül ismétlődött. Ugyanígy a nap minden este nyugaton nyugodott le, és másnap reggel keleten kelt fel. Az évszakok, a csillagképek, a bolygók, a Hold, az emberek, a nemzedékek, a civilizációk – gyakorlatilag minden – az eltűnés és az újbóli megjelenés örökös körforgásában mozogtak, vagy ahogyan a teremtésmítoszukban, a Popol Vuh-ban mondják, az ültetés és a hajnal örökös ciklusában.
Ez a felfogás minden bizonnyal megmagyarázza a prekolumbiánusok csillagászati megszállottságát és bonyolult naptáruk kifejlesztését. Aki megértette az idő misztériumát, az megérthette – és talán előre láthatta – mindennek a kibontakozását. Egy ilyen megértés nagy előnyt jelente azokkal a félelmetes törvényekkel szemben, amelyek egyébként az embereket kiszolgáltatott tudatlanságban tartják. Az idő körforgásának ismerete felruházhatja birtokosát azzal a képességgel, hogy előre lássa a lehetőségek pillanatait, felkészüljön rájuk, és maga javára hajlítsa az időt.
Az időnek ez az „elhajlása” áll a Popol Vuh egyik epizódjának középpontjában, amelyet a találkozónk során színdarabként adtunk elő. Az isteni rendeltetésű ikrek szembeszállnak az alvilág uraival, hogy a világ rendezett teremtése megfelelően kibontakozhasson. Az alvilág urai szélhámosok, az ikrek naivak. Az ikrek minden csapdába beleesnek, és hamarosan a halálukkal találkoznak. De még a halál sem jelentheti egyszerűen a véget. Mivel a természetben nincsenek egyenes vonalak, a halálnak valami másnak a kezdetét kell jelentenie. Az elhunyt ikrek maradványaiból egy második ikerpár nemzedéke csírázik ki, akik tanulnak őseik tapasztalataiból, és túljárnak kihívóik eszén.
Végső soron a fény erői győzedelmeskednek a sötétség felett, ahogyan önismeretünk is győzedelmeskedik a tudatlanság felett. Két lépést teszünk előre és egyet hátra. A teremtés történetének felvázolásában a Popol Vuh a földi lét egyik alapvető törvényét fogalmazza meg. A haladás nem fejlődhet lineárisan, hanem csak ciklikusan. A felemelkedéshez minden egyes ciklusnak az előző ciklus tapasztalataira kell épülnie, és spirálba kell hajlítania azt. Nekünk, akik visszatérünk a mexikói összejövetelről, számítanunk kell arra, hogy a megszerzett megértéseinkkel csak ennek az alapvető törvénynek megfelelően olthatjuk be mindennapjainkat.
Sok szerencsét!
Tanítványok az Alvilág Urait alakítják
