Ez a Világ egy Híd
Múlt héten huszonhat BePeriod tanítvány gyűlt össze Észak-Olaszországban, hogy az ezoterikus kereszténységet tanulmányozza. Ennek az ősi tanításnak a nyomai még mindig megtalálhatók Ravenna templomainak mozaikdíszítéseiben. De ezeket a mozaikokat soha nem azért készítették, hogy tudományosan tanulmányozzák őket…
Hogyan taníthatsz valakit, aki nem egységes, aki egyik pillanatban egy személy, majd a következő pillanatban teljesen mássá válik?
Ez a kérdés különösen fontos tanításunk szempontjából, mert abból indul ki, hogy három, egymástól határozottan eltérő részből állunk: egy ösztönös/mozgási funkciójú fizikai testből, egy érzelmi funkcióval rendelkező esszenciából és egy mentális funkciójú személyiségből (részletesebben itt leírva). Ha csak a testünkhöz beszélsz, szívünket és elménket tudatlanságban hagyod. Ha csak a szívünkhöz beszélsz, a testünket és az elménket hagyod tudatlanságban. Ha csak az elménkhez szólsz, tudatlanságban hagyod a testünket és a szívünket. Az ilyen egyoldalú tanítás lényünknek csak egyharmadát tájékoztatja, kétharmadát pedig sötétben hagyja. A megvilágosodott kisebbség a tudatlan többség uralma alatt marad, amely továbbra is meghatározza cselekedeteinket annak ellenére, amit tanultunk.
Ezt vettük figyelembe a múlt héten, amikor huszonhat BePeriod tanítvány gyűlt össze Észak-Olaszországban, hogy az ezoterikus kereszténységet tanulmányozza. Ennek az ősi tanításnak a nyomai még mindig megtalálhatók Ravenna templomainak mozaikdíszítésében, amelyek közül sok a Kr. u. 5. és 6. századból származik. Ezeket a mozaikokat, amelyek a legkorábbi létező keresztény művészeti alkotások közé tartoznak, soha nem akarták akadémikusan tanulmányozni. Céljuk az volt, hogy gyakorlatias tanítást közvetítsenek, és úgy tervezték, hogy az ember egész lényével megtapasztalja őket. A keresztény gyakorlók ezt úgy érték el, hogy a tanult bibliai történeteket úgynevezett misztériumjátékokban adták elő.
Krisztus szenvedésének újrajátszása
Nem a korai keresztények voltak az egyetlenek, akik a színházat használták tanításuk megtapasztalására. A színház gyökerei az ókori Görögországban, talán még korábban is gyökereznek. Gyanítható (de régészetileg még nem igazolt), hogy az egyiptomiak is nyilvánosan adták elő mítoszaikat. Az ókori babilóniaiakról is feltételezik, hogy ugyanezt tették. Akárhogy is legyen, a korai keresztény világban az Ó- és Újszövetség történeteit amatőr színészek adták elő a helyi közönségnek. Ez nem pusztán a szórakoztatást szolgálta; az előadással járó erőfeszítés minden funkciót – az ösztönös/mozgási, az érzelmi és az intellektuális – magában foglal. Az előadás mögötti tanulság tulajdonképpen az ember egészét áthatja, ahelyett, hogy csak a lényének egyharmadára korlátozódna.
Ebből kiindulva, és a Sant’Apollinare Nuovo bazilika egyik leglátványosabb mozaikjából merítve ihletet, Ábrahám és Sára történetét állítottuk színpadra. Ezt a bibliai házaspárt Isten arra hívta ki, hogy hagyják el szülőföldjüket és költözzenek Kánaánba. A történet egyik alaptémája az áldozat és a fizetség, egy olyan téma, amelyet mindenki jól ismer, aki ’belső művelést’ folytat, mert a ’belső művelés’ mindig megköveteli, hogy feláldozzunk valamit, ami kedves a képzeletbeli énképünknek. Ami valódi, az csak a mesterséges rovására növekedhet.
A ‘belső gazdálkodáshoz’ nélkülözhetetlen fizetőeszköz a türelem. Semmi értékes nem jön gyorsan. Időbe telik megtanulni e tanítás alapgondolatait, és még több időbe, hogy megfigyeljük azok megnyilvánulását önmagunkban. Időbe telik, amíg felépítjük a tapasztalatainkat, hogy önmagunk elég nagy részét elkötelezzük ennek a munkának annyira, hogy aztán következetes és komoly erőfeszítéseket tehessünk. Az új gyakorlók ezt a nehéz úton tanulják meg, mindig fel kell áldozniuk a csalódást, hogy nem haladnak olyan gyorsan, mint ahogyan azt kezdetben remélték. Idővel megtanuljuk értékelni az erőfeszítést anélkül, hogy azonnali jutalmat várnánk; hogy erőfeszítést teszünk az erőfeszítés kedvéért.
Ezt az alapvető megértést fejezi ki Ábrahám és Sára története. Annak ellenére, hogy Isten ígérete szerint leszármazottaik egy napon benépesítik Kánaán földjét, ez a kilátás a darab elején reménytelenül elérhetetlennek tűnik. Sára meddő, képtelen gyermeket szülni. Kánaánt szárazság sújtja. A házaspár már a feladás határán van, amikor Isten meglátogatja őket egy arkangyalokból álló szentháromság formájában. Ábrahám és Sára felismeri titokzatos látogatóik kilétét, nagylelkűen fogadják őket, és arra kérik őket, hogy magyarázzák meg, miért késik Isten ígéretének beteljesedése. „Miért kell elhagynunk a hazánkat? Miért kell itt letelepednünk?” – könyörög Sára.
Ábrahám, Sára és a három vendég
„A múltatok már nem létezik, és a jövőtök még csak most bontakozik ki” – válaszol az arkangyal. „Az egyiket fel kell áldoznotok, hogy kiérdemeljétek a másikat. Ez a világ egy híd, Ábrám és Szárai, amelyen késlekedés nélkül végig kell mennetek.”
BePeriod tanítványok előadják Ábrahám és Sára történetét
Azzal, hogy az arkangyalok mondják ezt a mondatot a darabunkban, egy teljesen más iskolából származó mondást szővünk bele. Az idézetet Abu Bakrnak, a Mohamed utáni első kalifának és a szufizmus állítólagos megalapítójának tulajdonítják. „Ez a világ egy híd” – mondta Abu Bakr. „Kelj át rajta, és ne időzz rajta.” De nem csak a szufizmus alapítója érezte ezt így. Breszlovi Náchmán rabbi, a 18. századi breszlávi hászid mozgalom alapítójának híres mondása: „Az egész világ egy nagyon keskeny híd, és a legfontosabb, hogy ne hagyjuk, hogy eluralkodjon rajtunk a félelem”. A világ egy híd, az élet pedig egy utazás, amelynek végén magunk mögött hagyjuk a Fizikai Testet és a Személyiséget.
E tanítás egy másik előfeltevése szerint azonban az Esszencia megelőzi születésünket, és logikus elménk számára felfoghatatlan módon, utána is folytatódik. Bármit is rögzítünk az Esszenciánkban az életutunk során, azt magunkkal visszük a túlvilágra. Ez az egész belső művelés lényege, és csak áldozat árán érhető el.
Senki sem fizetheti meg ezt helyettünk. Csak mi magunk fizethetünk. De nagyon sokat segít, ha az élet hídján más gyakorlók mellett utazunk.
