Az utazásunk és az időnk
Ebben a munkában maratont futunk önmagunkért, önmagunk ellen. Ahogy kitartunk, a munka egyre mélyebbre és mélyebbre hatol belénk, amíg össze nem olvad a sorsunkkal. Amikor ez megtörténik, egy titokzatos leckét tartalmaz, amely kizárólag nekünk szól…
Az idősebbek, akik találkoznak ezzel a munkával, gyakran elgondolkodnak azon, hogy érdemes-e belevágni. Olyan hosszúnak tűnik az út, és olyan sok mindent kell megtanulni. Attól tartanak, hogy szokásaik mélyen berögzültek, és kételkednek abban, hogy van-e elég idejük és kitartásuk megváltoztatni azokat. Amikor valaki, aki élete utolsó szakaszában jár, kikéri a véleményemet, mindig Donald Price története jut eszembe.
Don tagja volt annak a csoportnak, amelyhez csatlakoztam, amikor elkezdtem ezt a munkát. Ez a csoport kicsi, de egészséges és sokszínű volt, amelynek tagjai minden korosztályból voltak. Don volt a legidősebb és leghosszabb ideje aktív tag, ráadásul külföldi, így feljebbvalónknak tekintettük őt. Nagy hangereje és durva nevetése csak fokozta ezt a benyomást. Olyannyira megszokott volt Don hangos és durva viselkedése, hogy valahányszor összegyűltünk – egy étteremben, egy kerti partin vagy egy kiránduláson -, azonnal tudtuk, hogy Don ott van-e vagy sem. Az ő hangja üdvözölt minket elsőként. Mivel külföldi volt, korban és a munkában is idősebb, mint mi, senki sem kérdőjelezte meg Dont. Feltételeztük, hogy megnyilvánulásai mögött vagy valami olyan ok lehet, ami elkerülte a figyelmünket, vagy pedig, szokásai olyan mélyen gyökereztek, hogy gyakorlatilag helyrehozhatatlanok voltak.
Egy nap meglátogatott minket egy tapasztalt gyakorló egy másik országból. Hamarosan szembesült Don Price hangos beszédével és nevetésével, és meglepődve tapasztalta, hogy mi ilyen csendben és ilyen sokáig elfogadtuk Don viselkedését. „De hát soha nem mutatott rá erre senki?” – kérdezte. Zavartan és bűntudattal néztünk egymásra. Beláttuk, hogy kibújtunk a tanítványként ránk háruló felelősség alól. Látogatónk nem vesztegette az időt a következő feladat megfogalmazására: Donnak, az összejöveteleink során folytatott beszélgetését legfeljebb három mondatra kell korlátoznia. Ha ez nem sikerül neki, akkor egyáltalán ne vegyen részt a találkozókon.
Gyakori volt, hogy a csoportot meglátogató gyakorlók ilyen feladatokat tűztek ki. Látogatásaik célja részben az volt, hogy megfigyeljék és tanácsot adjanak a csoporttagoknak, hogyan törjék meg saját szokásaikat, vagy a csoportban kialakult nem hasznos mintákat – ahogy ez Donnal és velünk is történt. Mivel jól beszéltem angolul (én voltam a látogatónk fő tolmácsa), engem választottak ki arra, hogy figyelemmel kísérjem Don előrehaladását a rá bízott feladatban. Én a húszas éveim elején voltam, Don a hatvanas évei végén járt. Én új voltam a csoportban, Don pedig a legidősebb volt közöttünk. Én félénk voltam és keveset beszéltem, Don viszont szókimondó és indiszkrét volt. A bárányt választották az oroszlán felügyeletére.
Az isteni felemelkedés létrája | 12. sz. Kr.u. | A szerzetesek A szerzetesek felmásznak, vagy leesnek az ösvényről
A határainkat úgy ismerjük meg, ha küzdünk ellenük. Még mindig élénken emlékszem, ahogy felvettem a telefont, félve tárcsáztam Don számát, és hallottam a nyers „Hello?” -t a vonal másik végén. Emlékeztetnem kellett Don-t, hogy ki vagyok (hiszen addig a pillanatig alig vett észre), majd tájékoztattam a látogatónk döntéséről, hogy én vagyok a felelős a fejlődésének nyomon követéséért. Az ezt követő szünetben azon gondolkodtam, hogy vajon most mindenki nevében nekem kell-e bevállalnom az ütést, de Don meglepett. „Igazad van” – mondta teljesen más hangnemben, mint amit korábban tőle hallottam. „Legfőbb ideje, hogy megtanuljak uralkodni a beszédemen. Mondd meg a csoportnak, hogy megszívlelem ezeket a szavakat, és tiszteletben tartom a rám bízott feladatot – és hogy szükségem lesz a segítségükre.”
Míg Don számára az volt a kihívás, hogy megtanuljon tudatosan beszélni, addig az enyém az volt, hogy megtanuljak nem ítélkezni más tanítványok képességei felett. Soha ne gondold, hogy mások képtelenek elfogadni a kritikát. Soha ne riadj vissza attól, hogy felajánlj valamit, ami hasznos lehet a belső munkájukhoz. Soha ne képzeld azt, hogy tudod, mások mire képesek, illetve mire nem képesek.
Csoportunk többsége nem volt erről meggyőződve. Nehéz volt elhinni, hogy Don képes lesz megfékezni magát, bármennyire is őszintén szándékozta ezt tenni. De Don bebizonyította, hogy tévedtünk. Miután néhányszor emlékeztetni kellett rá, megtanulta, hogy tartsa magát a feladatához, hogy halkabban beszéljen, és hogy egy összejövetelen legfeljebb három mondatra szorítkozzon.
Eltelt egy év. Don és én jó barátok lettünk. Kénytelen voltam rendszeresen beszélgetni vele, és rájöttem, hogy ő egy szelíd óriás. Többé már nem érkeztünk meg úgy a találkozóinkra, hogy Don harsány hangja és nevetése fogadott volna minket. Az oroszlán megszelídült.
E ’megszelídítés’ évfordulóján a csoport néhány tagja elgondolkodott azon, hogy nem lenne-e itt az ideje, hogy Don feladata a véget érjen, hiszen már megbirkózott vele. Az volt a szokás, hogy csak az mondhatja vissza a feladatot, aki azt adta. Megbíztak, hogy hívjam fel a vezető gyakorlót, és kérjem ki a véleményét. „A lehető legkevesebb szabályt akarjuk” – értett egyet az érvelésünkkel -, „így, ha Donnak már nincs szüksége az ‘állványzatra’, hogy korlátozza a beszédét, akkor akár el is távolíthatjuk azt”.
Amikor felhívtam Dont, hogy közöljem vele a jó hírt, nem tudtam elérni. Többször is próbálkoztam, de sikertelenül. A csoportunkból senki más nem tudta elérni. Két nappal később a fia hívott vissza, aki látta a nem fogadott hívásaimat Don telefonján. Kiderült, hogy aznap este, mielőtt megpróbáltam volna felhívni, Don agyvérzésben meghalt.
●
A másik lecke, amit Don Price-tól tanultam, az volt, hogy milyen téves képet alkotunk erről a munkáról. Mikor a kiindulópontjánál vagyunk, és megpróbáljuk előre látni a haladását, azt gondoljuk, hogy ez egy utazás A pontból B pontba, mint egy nyelv elsajátítása vagy a zongorázni tanulás. Azt gondoljuk, hogy ha elég időnk és kitartásunk van, akkor el fogjuk érni ezt a célt, de ez badarság. A tanítványok közötti különbségek olyan nagyok és olyan mélyrehatóak, hogy a kezdő életkorunk és a várható élettartamunk lényegtelen. Nincs általános A és B pont, nincs általános időkorlát. Csak a mi utunk és a mi időnk van. Ebben a munkában maratont futunk önmagunkért, önmagunk ellen. Ahogy kitartunk, a munka egyre mélyebbre és mélyebbre hatol belénk, amíg össze nem olvad a sorsunkkal. Amikor ez megtörténik, egy titokzatos leckét tartalmaz, amely kizárólag nekünk szól.
Tanuld meg ezt a leckét, és szabadon mehetsz el, akárcsak Don Price.