Pohártörés Gyakorlat

Az érzelmi központunk eltorzítja a világról alkotott felfogásunkat, mivel saját magunkat helyezzük a középpontba. Ez az elfogultság félrevezet minket, mindent személyesnek veszünk, és olyan helyzetek miatt is érzelmeket érzünk, amelyeknek egyáltalán nem kellene érzelmeket kiváltaniuk…

Amikor elkezdjük tanulmányozni az érzelmi működésünket, gyakran egy olyan mögöttes hozzáállásba ütközünk, amely megnehezíti az érzelmeink megfigyelését. Az érzelmek keletkezése magával ragad minket, hiszen annyira indokoltnak tűnnek: „Ezt imádom”, „ezzel nem értek egyet”, vagy „ezt nem bírom tovább” stb. Nem vesszük észre, hogy lehetőségünk lenne másképp is reagálni. Az „én”-érzetünknek ezt a feladását az érzelmeinkkel szemben azonosulásnak nevezzük, és itt kell elkezdenünk a szeptemberi munkánkat.

Ahhoz, hogy egy éket verjünk az érzelmeink és a növekvő megfigyelőképességünk közé, a gyakorlók azt a feladatot kapták, hogy rendeljenek egy pohár vizet egy helyi kávézóban, majd hagyják, hogy a pohár kicsússzon a kezükből és a padlóra essen. Egy ilyen cselekedet, amely szándékosan nevetségessé tesz minket a nyilvánosság előtt, szöges ellentétben áll érzelmi funkciónk társadalmi elismerés iránti vágyával. Nem is annyira maga a cselekedet, hanem az a szándék, hogy bolondot csináljunk magunkból, az, ami kettéoszt bennünket. Az egyik oldalon a megszokott érzelmi reakcióink, mint a szégyen és megszégyenülés állnak, míg a másik oldalon az a tudat, hogy mindezt szándékosan mi idéztük elő.

„A gyakorlat már jóval azelőtt megfigyeléseket eredményezett, hogy a pohár leesett volna” – mesélte az egyik gyakorló. „Megdöbbentett, hogy mennyi gyermeteg aggodalom keringett bennem, miközben azon gondolkodtam, melyik kávézóba menjek. Minden nap törnek el poharak a kávézókban, de az, hogy ezt szándékosan tegyem, rémisztő kilátás volt. Egészen a kávézóig emésztett a feladat, mintha valami bűncselekményre készülnék. Egyszerre volt nehéz és nevetséges.”

Az érzelmi funkciónk természeténél fogva fejletlen. Eltorzítja a világról alkotott felfogásunkat, mivel saját magunkat helyezzük a középpontba. Úgy érezzük, minden rólunk szól, hogy mindenki figyelmen kívül hagy minket, vagy összeesküdött ellenünk, mindenkinek gondolnia kell ránk, és figyelembe kell vennie az igényeinket. Ez az elfogultság félrevezet minket, mindent személyesnek veszünk, és olyan helyzetek miatt is érzelmeket érzünk, amelyeknek egyáltalán nem kellene érzelmeket kiváltaniuk.

„Megdöbbentett, hogy egy ilyen egyszerű dolog milyen nehéz lehet” – számolt be egy másik gyakorló. „Nagy részem megpróbálta minimalizálni a gyakorlat lehetséges hatását. Először is arra gondoltam, hogy olyan kávézót választok, ahová egyik ismerősöm sem jár gyakran. Aztán reméltem, hogy műanyag poharat kapok. Azután arra gondoltam, hogy talán a pohár a padló helyett a szőnyegre esik majd. Végül azt reméltem, hogy a pincéren kívül senki sem veszi észre.”

„Furcsa és kicsit hátborzongató érzés volt” – jelentette egy harmadik gyakorló. „Tudtam, hogy szerepet játszom, és furcsa módon eltávolodtam önmagamtól. Olyan volt, mintha egy másik személyt figyeltem volna anélkül, hogy kapcsolatban lettem volna az érzelmeivel” – ami pontosan ennek a gyakorlatnak a célja. Ha helyesen végezzük, egy szakadék keletkezik az „én” és az „érzelmeim” között, ami mintegy testen kívüli élményt vált ki. Önmagunk vagyunk, és ugyanakkor nem is vagyunk önmagunk. Ebből a szokatlan nézőpontból megfigyelhetjük korábban láthatatlan érzelmeink teljes spektrumát. Ehhez azonban szükség van arra, hogy megfelelő hozzáállással végezzük ezt a gyakorlatot. Mindvégig szem előtt kell tartanunk, hogy azért játsszuk a bolondot, hogy feloldjuk az érzelmeinkkel való azonosulást. Abban a pillanatban, amikor ezt szem elől tévesztjük, hiúságunk diadalmaskodik amiatt, hogy ellenálltunk a megszokott reakcióinknak, és ez eltorzítja eredeti célunkat.

Egy negyedik gyakorló arról számolt be, hogy beleesett ebbe a csapdába. Minden előírt lépést betartott, a fentiekben megosztott tapasztalatok nagy részét átélte, de közvetlenül a kávézó elhagyása előtt nem bírta megállni, hogy ne fedje fel a körülötte lévőknek, hogy szándékosan ejtette le a poharat. Hiúsága nem tudta elviselni, hogy ne tudják, hogy szándékosan játszotta a bolondot. Természetesen, ha felfedi a gyakorlat mögötti szándékot, az csökkenti annak hatékonyságát. Csak azért szabadulunk meg az azonosulástól, hogy aztán máshol újraépítsük. Ez a gyakorló a győzelem kapujában szenvedett vereséget.

Legyen szó sikerről vagy kudarcról, mindig tanulunk valamit magunkról, ahogyan a többi gyakorló is, akik szembesülnek az eredményeikkel. A kávézóban poharat törni az egyik leginkább teátrális módszer ebben a tanításban, és nem lehet rendszeresen végezni anélkül, hogy ne veszítene hatékonyságából. A színházi módszereknek megvan a maguk helye, de ahogy megszokjuk, hogy érzelmeinket önmagunktól különállóként figyeljük meg, az extrém módszerekre már nem lesz szükség. Fokozatosan elsajátítjuk ugyanazon ’termés betakarításának’ finomabb módjait, vagyis olyan, finomabb módszereket fogunk megtanulni, amelyekkel ugyanazt az eredményt érhetjük el.