A Szerep Játszása

„Külsőleg játszd a szerepedet: mondd azt, hogy „Jó reggelt” ugyanúgy, ahogyan mindig is szoktad. Közben azonban belsőleg tartsd fenn azt a munkát, amit itt végzünk. Végy részt a mindennapi cselekedetekben, ahogy szoktál, de játssz szerepet anélkül, hogy azonosulnál vele vagy teljesen belemerülnél.” – George Gurdjieff

Amikor szeptemberben a „pohár-törés” gyakorlatot végeztük, egy gyakorló arról számolt be, hogy elszakadt önmagától. „Furcsa és kicsit hátborzongató volt” – mondta. „Tudtam, hogy szerepet játszom. Mintha egy másik embert figyeltem volna, anélkül, hogy kapcsolatban lettem volna az érzelmeivel.” Ez volt a gyakorlat célja: szakadékot teremteni önmagunk és az érzelmeink között. Az így tapasztalt „testen kívüli” élmény gyakori a tudatosság magasabb szintjein, és hasznos jelzése annak, mit is jelent valójában a nem-azonosulás. Továbbra is önmagunk maradunk – úgy beszélünk, ahogy beszélni szoktunk, úgy mozgunk, ahogy mozogni szoktunk –, ám ezúttal a cselekedeteink nem öntudatlanul áramlanak belőlünk, hanem tudatos döntések eredményei.

A gyakorlatban mindannyian folyamatosan szerepet játszunk. Ha például elmesélem, hogy kirándulás közben láttam egy medvét, nem csupán higgadtan közlöm. A hangszínem izgatottá válik, kinyújtom a karomat, hogy megmutassam, milyen nagy volt a medve, és arcomra kiül a csodálkozás vagy a félelem. A beszéd, a mozdulatok és az érzelmek segítségével sokkal hatékonyabban közvetítem az üzenetemet, mintha csak szárazon elmondanám: „Láttam egy medvét.” A szerepjátszás az emberi kommunikáció alapvető része. A gyerek nyöszörög és görnyed az asztalnál, abban a reményben, hogy megmenekülhet a számára nem kedvelt ételtől. Az eladó mosolyogva int, hogy vásárlókat csábítson be az üzletbe. Az elnökjelölt beszéd közben érzelmi hitelességet és igazságot sugároz, hogy elnyerje a szavazatokat. A vallási vezető tiszteletet és isteni kapcsolatot sugároz, vagy épp a lázadás és reformáció szellemiségét mutatja. A közösségi média tele van megjátszott mosolyokkal, amelyek azonnal eltűnnek, amint a fotó felkerül az internetre. Ezek és még sok más „alakítás” olyan gyakoriak, hogy már fel sem ismerjük őket mint szerepjátszást.

„Színház az egész világ” – írta Shakespeare –, „És színész benne minden férfi és nő: fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár életében…” Azonban a világ színészei öntudatlanul játszanak. Nem tudják, hogy szerepet játszanak, és elhiszik saját előadásukat. Úgy véljük, hogy azonosulnunk kell szerepeinkkel ahhoz, hogy hitelesen játsszuk őket, de a profi színészet megcáfolja ezt. Az a színész, aki a színpadon játszik, majd a függöny mögött leteszi a szerepet, vajon nem játszik hitelesen, még akkor is, ha végig tudta, hogy nem az a személy, akit alakít? Ez a tudatosság semmit sem vesz el a szerepbe fektetett komolyságból. Királyt, kereskedőt vagy gonosztevőt ugyanolyan komolysággal játszanak, mint ahogyan mi éljük a saját szerepeinket, tudva, hogy a darab végén leteszik a szerepet. Ha meg tudnánk őrizni ezt a tudatosságot anélkül, hogy az csökkentené a szerepbe fektetett gondosságot és komolyságot, az életünket azonosulatlanul, tudatos szereplőkként élnénk.

Október folyamán a tudatos szerepjátszás gyakorlása érdekében arra hívtuk a gyakorlókat, hogy szándékosan helyezzék magukat olyan helyzetekbe, amelyek negatív érzelmeket váltanak ki. Például hívjanak fel valakit, aki gyakran idegesíti őket, beszélgessenek egy olyan kollégával, akit általában elkerülnek, vagy lépjenek kapcsolatba egy olyan bolti eladóval, aki tartózkodó vagy barátságtalan. A cél az volt, hogy tudatosan játsszuk újra azokat az interakciókat, amelyekkel korábban azonosultunk. Amikor önként helyezzük magunkat olyan helyzetekbe, amelyek súrlódást okoznak, megváltozik a hozzáállásunk: többé nem vagyunk az interakció áldozatai, mi magunk választottuk, és így miénk a felelősség is a reakciónkért.

Egy gyakorló például hat napon át minden nap felhívta az anyósát. „Minden beszélgetés vele tele van feszültséggel” – mesélte. „Az ítélkezés azonnal felüti a fejét, és a késztetés, hogy igazam legyen, kifejezésre kívánkozik. A gyakorlat hatására azonban végig fenntartottam a célomat: figyeltem, ahogy az ítélkezés felmerül, majd hagytam, hogy elhaljon, anélkül, hogy kifejezésre jutna, és megfigyeltem, ahogyan eltűnik. Az élmény olyan volt, mintha egy gyerek hitét a Mikulásban vidám beleegyezéssel vagy csendes elfogadással táplálnám.”

„A hatodik napon szándékosan felhoztam egy olyan témát, amelyről tudtam, hogy kioktatást fog kiváltani a múltbéli viselkedésemről. Egy ilyen beszélgetés általában felébresztette volna a negativitásomat, de most lazán és hétköznapi hangnemben vettem elő a témát. Amint anyósom belekezdett a szokásos kioktatásába, éreztem az ellenállás ismerős hullámát, és egy pillanatra megbántam, hogy felhoztam ezt a témát. Aztán egy szempillantás alatt eszembe jutott a célom: játszani önmagamat. Ezzel a felismeréssel minden megváltozott: láttam, hogyan azonosulok a helyzettel, és tudatosan kiléptem ebből, szerepjátszóként és megfigyelőként egyaránt jelen voltam, és tudatában voltam annak az energiának, amit ez a folyamat hozott létre.”

„Egy analógia jutott eszembe: az előző napokban olyan voltam, mint valaki, aki szikrát próbál csiholni, de elfelejti közel hozni a gyújtóst, hogy lángra kapjon. Most azonban sikerült tüzet gyújtanom. A keletkezett hő átalakította a hozzáállásomat. A hat nap letelte után is folytattam a hívásokat, és már vártam az újabb kihívásokat, szinte izgatottan. Megtapasztaltam, hogy túllépek az ítélkezésemen és a negativitásomon. Alapvető változás történt bennem.”

A belső munka nem pusztán jellembeli finomítást céloz, és nem egyes szokások megszüntetését, hanem annak a radikális átalakítását, amelyet a „én”-nek hívunk. E metamorfózishoz speciális belső és külső feltételek szükségesek – és ezek között nincs hatékonyabb katalizátor, mint az önként vállalt szenvedés.