A megértés elvesztése
A csoportmunka természetéből fakad, hogy bármelyik tag megértésének elvesztése hatással van a többiekre is, különösen azért, mert megosztottuk vele bensőséges megfigyeléseinket és kihívásainkat…
Egy húszas éveiben járó fiatalember nemrég csatlakozott a csoportunkhoz, és éppen a céljai megfogalmazásán dolgozott.
„Több rossz dolog is történt velem a közelmúltban, amelyek ehhez a munkához vezettek” – mondta. „Ezek mind a saját hibámból történtek. Rájöttem, hogy ha nem akarok szociálisan elszigetelődni, és valódi kapcsolatot akarok kialakítani másokkal, akkor fel kell hagynom azzal, hogy aljas és önző legyek, és abba kell hagynom a panaszkodást mindenről, amivel nem értek egyet. Sokat kell változnom, sőt, talán mindenben meg kell változnom.”
„Az előttem álló út kilátása szégyennel, dühvel és félelemmel tölt el. Szégyennel amiatt az ember miatt, aki eddig voltam; dühvel, amiért hagytam magam ilyen mélyre süllyedni; és félelemmel attól, ami ezután következhet.”
„Világossá vált számomra, hogy ha nem választok egy teljesen más utat, akkor egyre mélyebbre és sötétebb mélységekbe fogok süllyedni. Ezért az lesz a célom, hogy e tanítás eszközeivel megváltoztassam negatív és önpusztító attitűdjeimet.”
Mindannyiunkat meghatott ennek az új gyakorlónak az őszintesége és az, hogy megértette, milyen erőfeszítéseket kell tennie. Amíg szenvedéseinkért másokat hibáztatunk, addig az áldozattá válás csapdájába esünk, míg amint felelősséget vállalunk döntéseinkért, képessé válunk arra, hogy megváltoztassuk azokat. Jól megfogalmazta a kihívását és a célját, ami önmagában is a megoldás fele.
Nem telt el azonban még egy hónap sem, amikor fiatal gyakorlónk meghátrált, és hevesen, egészen ellentétes nézeteket fogalmazott meg. Váratlanul, üzenetet küldött a közösségnek, amelyben közölte velünk, hogy távozik. Azt mondta, rájött, hogy a tanítás mesterkélt; a csoportunk egy csalás, és a gyakorlóit becsapják. A fiatalember nem önmagában kereste szenvedésének forrását, hanem az okokat kívülre helyezte – a tanításba, annak félrevezetett gyakorlóiba, és belém, mint alapítójába. Most mi voltunk a probléma; ismét ő volt az áldozat. A tisztánlátás rövid időszaka után a negatív és önpusztító attitűdök, amelyeket meg akart változtatni, bosszúval visszatértek.
A változás olyan hirtelen történt, hogy mindannyiunkat elbizonytalanított. A csoportmunka természetéből fakad, hogy az egyik tag megértésének elvesztése hatással van a többiekre is, különösen azért, mert megosztottuk vele bensőséges megfigyeléseinket és kihívásainkat. Ezenkívül a negativitás ragályos, és egyetlen gyakorló kirívó vádjai mindenki mást sokkolnak és megtévesztenek. Azzal a kihívással kell szembenéznünk, hogy megerősítsük saját nyereségeink érvényességét. Látjuk, hogy a tisztánlátás pillanatait nem lehet magától értetődőnek tekinteni, hogy kétségek idején éppoly ébernek kell maradnunk, mint a látszólagos bizonyosság idején.
Fájdalmas lecke, amelyet meg kell tanulnunk, és hogyan másként, ha nem azáltal, hogy szemtanúi vagyunk egy barátunk megértése elvesztésének következményeinek?